Akik voltunk..., Akik leszünk...

(Az utolsó ember)

 

Tessék Uram!

Ha a lelkem kéne.

 

Harcos nomád népek,

Szellemi vezére.

 

Minden bú és öröm,

Bánat és szenvedély,

Közös eredője.

 

Leláncolt szívem,

Üvölteni tudna,

Mikor,

Gyenge kezek ütnek,

Ritmust,

A szent Sámándobra.

 

Vértől iszamos,

Vad csődörök hátán,

Megálljt parancsoltam,

S kiálltam, a Vártán.

 

Ezer gyilkos szablyát,

Hüvelybe tétettem,

Remegő kezeket,

Tenyerembe vettem.

 

Pusztai forgószél,

Húz utat előttem,

Domb mögé bukik a nap,

Hova nyilam lőttem.

 

Vérhabtól csatakos mén,

kifordult szemekkel,

Vágtat, míg bír alattam,

Üvöltő szelekkel.

 

Sűrű sárga port ver,

Négyszázezer patkó.

Ki voltam én?

Ki vagyok én?

Mondd! Ó!

 

Ki voltam én egykor,

S tán leszek örökre,

A Jóisten első,

Iszonyatos ökle.

 

S ki leszek egykor,

S tán veszek örökre.

Szeretetet hozok,

Körkörös körökbe.

 

 

Vörös sarat ver fel,

Nyolcszázezer patkó.

Háborgó a lelkem,

Magát meg nem valló.

 

Tükörjégen vágtat

Százezernyi vadló,

Függönyt húz feléjük,

A felkavart porhó.

 

Felhők közül nézem,

Csillag gomolygón,

Van emberi élet,

A harmadik bolygón?

 

Fagyos szirtek mögött,

Találtam meg nyilam,

Elfárasztott már,

Kétezer év „iram.”

 

Hideg puszta mélyén,

Lenn tüzet látok.

Magában lángol ,

Az izzó zsarátnok.

 

E tüzet meg ugyan,

Mi anyag táplálja?

Kipusztult a síkság,

Minden fűje, fája.

 

Odamegyek hozzá,

Meglep, amit látok,

Rég veszett szívemtől,

Lángol a zsarátnok

 

Elveszett szívemet,

Tenyerembe veszem,

Lassú nyugalommal,

A helyére teszem.

 

Köszönöm Istenem!

A próbát, a sok jót.

Végre.

Itt hagyhatom,

Én is,

A harmadik bolygót.

( Jacsó Pál )

< Előző		Következő >