Az Úristen előtt...

 

Állok az Úristen

Előszobájában.

S izgatottan várok.

Kezemben rongyos papíron,

Hosszú, tépett lista,

Mit most nagy sietséggel,

Épphogy kipipálok.

 

Mindig is siettem,

Egész életemben,

És még az Úr elé is,

Majd elkésve jöttem.

Pedig, soha nem követtek,

Sohasem követtem.

 

Nem érdekelt, hogy mit mondtak,

Mit gondoltak, rólam

Nem érdekelt, hogy mi éppen,

Az aktuális szólam.

Nem érdekelt,

Ha bűnben rajtakaptak,

És nem, ha szívemből,

Vágyat kiharaptak

Nem érdekelt,

Ha tükörben láttam,

Értetlenkedő sorokkal van,

Teleróva hátam.

 

Nem érdekelt, mikor izzó szemű

Vad farkasokkal jártam,

Hideg skandináv éjszakát.

S felébredve vártam,

Az úr szavát. Hiába.

 

Nem érdekelt, ha találkoztam

Nővel. Mindig továbbléptem,

Büszke emelt fővel,

Ha fájt is.

Fájdalmamra nagy csomót kötöttem,

Majd izzó tűzbe,

Jeges vízbe tettem.

 

Nem érdekelt,

Hogy mi a jó az egészben,

Erre nincs időm,

Ha feladatom végzem,

Nem érdekelt,

Ha kezek visszafogtak,

S csökönyös nyakamon,

Fájó pillantások voltak

 

Nem érdekelt,

Hányan jöttek szembe,

Hogy vessenek,

Karókkal tűzdelt verembe.

Nem érdekelt,

Ha jól tartott vérebek ellen,

Puszta kézzel kellett,

A harcot felvennem.

 

S mindezért cserébe,

Titkon, annyit vártam,

Az út végére érve,

Az Úr megmossa lábam.

 

Állok az Úristen,

Előszobájában

És, az Úr késik.

Ezt a pillanatot,

Sokan, csak remélik.

 

De én már eluntam,

Mert tudom mi jár rám.

Százszor is megéltem,

Az út végén mi vár rám.

Egy újabb tekercs,

Hideg fémtokba rejtve,

Megannyi kérdés,

Mi még nincs megfejtve.

 

S nem tudhatom,

Hányszor fogok még,

Itt állni,

Kell-e még sietve,

Új kérdéseket,

A tépett papíron,

Gyorsan kipipálni.

Hányszor kell még majd,

A tükörbe néznem,

Van még hely hátamon,

Érzem.

 

De e a várakozás más lett,

Mert az Úr maga jő.

Ünnepi ruhában,

Ígéretet téve.

Fiam! Menj el utoljára,

És majd ide térj be.

 

Mutat egy ajtóra,

Mely frissen van festve,

Rajta az Úristen,

Kettős Nagykeresztje,

S rajta volt az élet,

Kusza logikája,

Emberi világok,

Fals szimbolikája.

 

Majd, ha visszajöttél,

Ezeket tedd rendbe,

Úgy, hogy ezt az ajtót

Megnyugvással tedd be.

Ha ezt a munkát is jól,

Elvégezted,

Asztalomhoz ülhetsz,

Mert úgy bevégezted.

 

Ó, de Uram! Nekem e

Feladat nagyon sok,

Míg az örökkévaló tart,

Így leszek adósod.

Inkább százszor is még,

Lemegyek a Földre.

Csak e feladatot,

Töröld el örökre.

 

Jól van fiam, jól van,

Sok a munka látod.

S nem hagyhatom még el,

Veszni a világot.

 

Furcsa teremtmény,

Az ember logikája,

S mily veszélyes játék,

A szimbolikája.

Pedig én ezeket,

Nem adtam Néki,

Mert e csapásokat

Önmagára méri.

 

Így hát fiam tudd meg,

Ha végre majd egyszer,

E veszélyekkel,

Te is megverekszel,

És már nem dobnak többé,

Fals képeket falhoz,

Végre is leülhetsz,

Hosszú asztalomhoz.

( Jacsó Pál )

< Előző		Következő >